nyöszörgés

A fiam(Z) megkért arra, hogy ha lehet ne készítsem ki magam. Mert nem lenne jó. Rámutatott, hogy ha ilyen ütemben haladok tovább, ugyanezen az úton ki fogok dőlni, mert akármilyen jó vagyok, még én sem szakadhatok egyszerre ennyi fele. És igaza van. Tudom, hogy igaza, mint ahogy mindenki másnak is aki már ezt közölte velem. De nehéz változtatni. Most szívesen csinálnám azt mint a GossipGirl-ben Serena. Elmenni egy félévre-évre. Telefont kikapcsolni, nem megmondani hol vagyok, nem jelentkezni senkinek. Ha nem ragaszkodnék görcsösen ahhoz, hogy ha nem vagyok ilyen nem szeretnek, és ahhoz, hogy ha nem teszek meg mindent megutálnak, talán kevésbbé lenne megviselő a mindennapok gondja. Talán be kéne tökélnem, hogy minden megy nélkülem is, és ha nem vagyok ott mindenhol teljes mellszélességgel is a barátaim maradnak. Csak azt kéne már felfogni tényleg hogy ha tönkreteszem magam, nem lesz kit szeretniük. :D

A fiam(Z) pedig.. mindig tud adni valami jót a napomhoz. Például ma mikor nem szállt le ott ahol kellett volna, mondván ha én nem szállok le vele, akkor majd marad ő velem a buszon. Hisz olyan kevés alkalom van arra hogy tényleg négyszemközt beszélgessünk. Fontos nekem, nagyon, és iszonyatosan jó érzés, hogy ezt minden férfi-nő érzelemtől mentessé tudom tenni. Persze kell, hogy legyen benne az is, hiszen az minden barátságba kell, de ez most nem olyan. Amúgyis megmondta a multkor: "Addig jó míg van miről veszekedni, ha már azt sem tudnánk akkor már tényleg baj lenne." Okos ez a gyerek, ha egoista lennék aztmondanám hogy az anyjára ütött.

Abba hagyom a nyavalygást, és a lelkiéletem kiöntését. Keresek egy csendes zugot az ágyamban, ahol nem hallgatom magam, és a lelkem sem panaszkodik hogy mit szúrtam el, és mit hogy kéne csinálnom, és megpróbálok aludni, még hajnal három előtt. Remélem.

Csók