Van egy ember. Az egyszerűség kedvéért nevezzük Freddynek. Mikor először találkoztam vele, szimpatikus volt. Nagyszó, főleg annak, aki ismer. Kevés ember szimpatikus nekem elsőre.. :) Aztán bekerült az egyetemre, leültem vele párszor beszélgetni. El voltam csodálkozva, hogy mennyire képes kiállni azért az igazságért amit ő igaznak hisz. Ugyebár ebből az embertípusból manapság elég kevés van. Na kezdett unszimpatikus lenni, mert ha hibázott is, ritkán ismerte be. Eltelt egy kevés idő, túléltünk ezt-és-azt, volt már itt minden mi egy tipikus, utállak-kapcsolatot kialakíthat, a kitagadástól kezdve, addig, hogy inkább ne beszéljünk, mert vita lesz. És mégis. És mégis az lett, hogy Freddy, meghallgatott mindig, és én meghallgattam mindig, még ha egy tornacipőbe álltam a 10 centis hóba, hajnal négykor a házunk előtt. Mert meghallgattam, mert úgy éreztem, érdemes meghallgatni. Vitatkoztunk rengeteg dologról, meghallgat, és elismeri az én igazamat, majd rögtön ő fojtatja, és ő bizonyítja be az igazát. Ellentétes igazságok, ugyanarról a témáról, mégis mindketten általában elismerjük a másikat. És ott tartok, hogy nincs fenn msnen, nem tartok vele napi kapcsolatot, de még nem volt olyan, hogy ha felhívtam volna, azt mondta volna, hogy Szandi, neharagudj, de most nem. Vagy akkor rögtön, vagy másnap, de jött, beszéltünk, megoldottuk, az éppen adódó problémát. Sokat változott a szememben, sokat fontosodott, bármi történt is. És nem azt mondom hogy a barátom. Egyszer, sokára talán az lehet. Mint ahogy sem Mimi, sem Eszter, nem egy, nem két év alatt válltak barátaimmá. Lehet, hogy lesz egyszer egy barátom, akit úgy fognak hívni hogy Freddy.
:P lehet az a két hónap szépit meg mindent...
.végre
13 éve
